2Thess.2:3 „Nehogy valaki megtévesszen titeket valami módon. Mert nem jön el addig az a nap (az Úr napja), amíg be nem következik előbb a szakadás, és meg nem jelenik a bűn embere, a veszedelem fia…”
Pál apostol a végidőkről írt a thessalonikabelieknek. Az Úr napja előtt meg kell történnie a szakadásnak, ami a görög eredetiben az ’apostasia’, és a hittől való elszakadást, a hitehagyást jelenti. Ugyanerről olvasunk a 2. Timótheushoz írt levélben:
2Tim.3:1-5 „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jót nem kedvelők. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. Akiknél megvan az istenfélelem látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.”
Ebből az utolsó részt emelnénk ki, vagyis hogy megvan náluk az istenfélelem, az istentisztelet látszata, de nincs ereje, tehát nincs látszata ennek az életvitelükben. Mondják, hogy hisznek Istenben, de a cselekedeteik ezt egyáltalán nem tükrözik. A keresztényeknél a 2. világháború előtt született korosztályban (a mai dédszülőkben) volt még egyfajta istenfélelem. Leginkább a túl szigorú templomi fenyegetések miatt alakult ez ki, amikor a papok azzal rémisztgették a népet, hogy a pokolra jutnak, ha nem tartják be a vallási törvényeket. Tudjuk, hogy ez nem igaz, de azért volt ennek egy visszatartó ereje az életükben, amikor nem mertek mindent megtenni, nehogy Isten ítélete alá kerüljenek. Mert az emberek valóságosan hittek Istenben.
Viszont ma, ha körülnézünk, egyre inkább látjuk ennek az istentiszteletnek a hiányát, egyre inkább liberális módon, Isten akaratát figyelmen kívül hagyva mondják magukat keresztény hívőknek az emberek. Ez az a hitehagyás, amit megfigyelhetünk, mert nem elég elfogadni Jézus megváltói munkáját, hanem a hit az Isten minden Szavában való hitet és engedelmességet is jelenti. Ha hiszek Neki, akkor minden utasítását, parancsolatát elfogadom és alávetem magam, nehogy valami baj történjen velem, ha nem az akarata szerint cselekszem. Egyrészt tisztelem Istent, másrészt van bennem egy egészséges óvatosság, mert „az ellenségünk, az ördög, mint ordító oroszlán, szerte jár, keresve, hogy kit nyeljen el.” (1Pét.5:8) Viszont ma már az látható, hogy az ördögben sem hisznek a keresztények.
Hogyan alakulhatott ez ki az utóbbi (utolsó) időkben? Volt egy természettudományi forradalom, ahol az emberi gondolkodás, az emberi elme került a világban az első helyre. Az ember elfoglalta Isten helyét, és azt hiszi, hogy amit ki tud kutatni, ki tud gondolni természetes szinten, egyedül csak az létezik. Mivel Isten nem látható, emiatt nem is létezik, nem is kell figyelembe venni. Ez a gondolkozási mód beszivárgott a keresztények közé is. Ma már a vallási iskolákban is teljesen elfogadott alap tézisként tanítják a törzsfejlődést, az evolúciót, miközben annak még jelenleg sincs egyetlen konkrét bizonyítéka sem, még mindig csak egy ember által felállított elmélet. Lehetne úgy tanítani, hogy az evolúció a világ szerinti elgondolás, és ha a világi iskolákban kérdeznek róla, akkor ismerni kell, tudni kell felelni belőle, de mi a teremtésben hiszünk. Sajnos ez ma már nem így van.
Az emberi értelem első helyre kerülésével alapvető társadalmi változásokon is keresztülment a világ. Az Isten nélküli demokrácia és teljes egyenlőség eszméjének elterjedésével ma már bárki bármit gondolhat, mondhat, bárminek tarthatja magát, és még a kereszténységét is úgy élheti meg, ahogy ő akarja. Elfogad bizonyos külsőségeket, keresztény hagyományokat, keresztény kulturális örökséget, felöltöz egy látszólagos vallásosságot, de nincs igazi istenhit és istenfélelem az életében. Lehet, hogy kisgyermek korában vízkeresztségben részesült, a népszámlálásnál is valamelyik egyházhoz tartozónak vallja magát, de az igazi kérdés az, hogy Isten mit gondol róla, valóban kereszténynek tartja-e az illetőt.
Kialakult egy értelmi-érzelmi alapú kereszténység, amiből már hiányzik a valódi hit. Az értelmi kereszténységben az elme megérti, felfogja, hogy Jézus meghalt érte, kifizette a bűneiért az árat, és ezt el is fogadja, azt gondolva, hogy így már megvan az üdvössége, és minden rendben van az életével. Ezután az illető részt vesz keresztény (vagy annak mondott) rendezvényeken, felvesz bizonyos vallásos szokásokat, akár egy egyháznak is a tagjává válik, de valójában nincs meg a szellemi újjászületése. Pedig Jézus pont erről beszélgetett Nikodémussal, hogy szellemi újjászületés nélkül senki nem láthatja meg Isten országát. (Ján.3:1-8) Az értelmi keresztényeknek nincs igazi, szívből jövő megtérése, visszatérése, visszafordulása a teremtő Istenhez, amikor is valójában Isten lesz az életük ura, és minden döntésükben Isten akaratát fogják keresni.
Azt megértik, hogy hit által lehet valakinek üdvössége, de a hitet is a saját elképzelésük szerint magyarázzák. A hitet összekeverik a saját elgondolásaikkal, abban hisznek, amit ki tudnak gondolni. És abban hisznek, hogy Isten támogatja is az elképzeléseiket, bármit megvalósíthatnak, amit csak elgondolnak, „mert minden lehetséges annak, aki hisz”… Igazából nem is érdekli őket, hogy Isten mit gondol arról a dologról, sőt, meg se akarják tudni, nehogy kiderüljön, hogy az Úr másképp gondolja. Nem keresik Isten akaratát, nem olvassák a Bibliát, vagy csak azokat a részeket keresik benne, amik alátámasztják a saját elképzeléseiket. És kiemelve a szövegkörnyezetből, meg is fogják azt találni.
Tulajdonképpen nincs igazi különbség az életükben, az életvitelükben, céljaikban és terveikben a pogányokhoz, a világi emberekhez képest. Nem értik a szellemi újjászületést, emiatt nem is kezdenek egy új életet élni, hanem a régi saját értelmi-érzelmi szintű életüket élik tovább, csak legfeljebb kicsit vallásos öltözetben. Jézus azt mondta, hogy minden fát a gyümölcseiről lehet megismerni, tehát ha nincs összhangban valakinek az élete Isten akaratával, akkor az valószínűleg nem is született újjá. Az elmebeli keresztény az újjászületést egy értelmi-érzelmi döntésnek veszi, de nem alakul ki benne a valódi istenfélelem. A valódi istenfélelem belülről, az újjászületett szellemünkből fakad, mert hiszünk Istenben, Isten minden Szavában, és engedelmeskedünk is neki.
Érdemes mindenkinek elgondolkodni a fent leírtakon, nehogy meglepetés érje azon a napon, amikor az Úrral találkozik. Jézus mondta:
Mát.7:21-23 „Nem mindenki, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a menny királyságába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! Nem a Te nevedben prófétáltunk-é, és nem a Te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk- é sok hatalmas dolgot a Te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.”
Mindig van lehetőség a valódi megtérésre. A megtérés egy visszatérést, visszafordulást jelent Istenhez az Isten nélküli életből. Úgy döntünk, hogy ismét a mindenható Istenként veszük Őt figyelembe az életünkben. Elfogadjuk Jézus megváltói munkáját, és visszatérünk a Mennyei Atyához. Jézust és rajta keresztül az Atyát megtesszük életünk urának, ekkor Isten új élettel ajándékoz meg minket, megtörténik a szellemi újjászületés. Hiszünk mindabban, amit Jézus tett, és amit mondott, hiszünk a Biblia minden egyes Igéjének, és figyelembe vesszük minden egyes döntésünkben, az életvitelünkben, és engedelmeskedünk is neki. Az egészséges istenfélelem az életünk részévé válik. Ekkor biztosak lehetünk, hogy az Úrral való találkozásunkkor nem ér bennünket váratlan – negatív – meglepetés.